ÖNÉLETRAJZ RÉSZLETESEN

Jankovics János László

Felvállalásom szerint Jankovics János László neoszimbolista festőművész vagyok. 1943-ban születtem és az a „már gyermekkorában is” előtag után, bővített mondatomban semmi olyan dolog nem következik amivel – a gyakorlat szerint – a szakmai önéletrajzok jeleskedni szoktak. Tehát e rövid bemutatkozás után be is végződhetne a történet!

Nem jártam ilyen irányú középiskolába, nem végeztem el az akkori Képzőművészeti Főiskolát, nem léteztem a Magyar Képzőművészeti Alap tagságában és nem voltam azon versenyzők között sem, akiket a mindenkori szakmai vezetés elismerésével, esetleges szakirányú kritikájával, vagy akár díjaival méltathatott volna. Végül amint most a hetvenedik életévemet betöltöm, a látszat s talán a gyakorlat szerint, úgy tűnhet sokaknak, hogy ez a dolog ennyi volt és tovább nem is létezik. Mindezek után mi mondanivalóm akadhat?

Íme tehát:
Nem állíthatom magamról a szakirányú iskolázottságot, ugyanakkor nem mondhatom el magamról a szakirányú tapasztalatlanságot. Az autodidaktaság sem volna valódi:

• négy évig korrigált Tamás Ervin festőművész, valamikor 1978 tájától,
• jóval később könyvtervező tipográfus végzettséget szereztem, ami valahol érinti a szakmát,
• majd 1997-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete nyolc bemutatott festményem alapján tagjai közé választott,
• végül, félretettem minden mást és főfoglalkozásom a festés és a táblafestés lett,
• ez utóbbi alkotói huszonhét év alatt harminchat önálló kiállításom volt, (megemlíteném talán, hogy abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy sok mások mellett, kiállításaim megnyitóin dr. Gerelyes Edit esztéta, Végh Alpár Sándor író, Köpöczi Rózsa, Boros Lili művészettörténészek Bulányi György piarista, Reisinger János irodalomtörténész és mint jó kollégák Nagy B István, Németh Zsuzsanna, és sokadszor, de nem utolsósorban Mizser Pál festőművészek, legutóbb pedig (2013-ban) dr. Feledy Balázs művészettörténész méltatták munkáimat,
• alapító tagja és elnöke voltam a Verőcei Műhely Művészeti Egyesületnek a megszűnéséig,
• 16 évig működtettem közösségünknek és a Dunakanyar látogatóinak az Amaltheia Műteremgalériát.

Azonban e rövid arculatot elbeszélőbbé szükséges tennem. A mai napig festek, képzőművészként, csak 40 éves korom óta tevékenykedem, bár célként, úgy 19 éves koromban kitűztem. Derűs szemüveggel nevezhetném a sors szeszélyének is. Voltam segédmunkás, időszakosan dekoratőr (ünnepnapok elött: ápr.4- máj. 1- nov.7, kiemeltek, de azután sietve visszatettek – kaderlapom szerint – segéddolgozni, hosszú évekig befolyásolt környezetben éltem, a korlátok tapinthatóak voltak. Voltam azután beteg és hullahordó, műtős, beat zenész, jazz – zenész, képesítés nélkül tanítottam gitárt és összhangzattant a Szobi Gimnáziumban, de még voltam sofőr, autószerelő, és kitudja már… Utolsó munkahelyem az Athenaeum Nyomdában volt, reprodukciós fényképészként. Utolsó végzettségem tipográfus. E dolgok kapcsán azonban, inkább fontosnak tartom, hogy dolgoztam munkások, rakodók, orvosok, mérnökök, pedagógusok között. Tehát 20 évig a társadalom minden részére volt rálátásom, metamorfózisaik közben. Mindenütt elvégeztem valami iskolát, de aztán egyiket sem használtam, igényem sem volt rá, másra vártam. A 70-es, 80-as években majdnem minden fontosabb budapesti kiállítás megnyitón, mint érdeklődő ott voltam. Fontos dolognak éreztem még, hogy mindenütt csak vendég voltam, (a munkahelyekkel együtt), úgy emlékszem ezekre az évekre, mint aki kívülről szemléli a dolgokat, semminek sem, vagy csak alig voltam részese. Az élet akkor vált „valóssá” számomra, amikor negyvenháromévesen ismét megnősültem, műtermet alakítottam és otthagytam minden dologházat. Volt részünk a bohém nyomorban és a valóságosban is. Öt gyermekünk született és volt amikor csak a festés jövedelme volt meg a gyes. Voltak aztán szebb napok is mifelénk és ismét rosszabbak. Meggazdagodni sohasem volt szándékunkban. Amint ez írásból is sejteni lehet sem ama munkaverseny, sem ez a szabadverseny nem a mi világunk! Ez utóbbi 20 év óta, burjánzó hedonista társadalmi rendet, pénzközpontú gondolkodást – ami ránk telepedett- nevén nevezve, a bomlás televényének tartom. Feleségemmel keresztényként, vagy inkább tanítványként kerestük utunkat, és mindig volt továbbvezető út. Ezt most is ugyanígy érzem! Meglátásom szerint, ha nincs feloldója a természetes kiválasztódásnak, akkor az a természetellenesbe csap át, a feloldás módját, pedig csak a tanítványok élhetik meg!

Életemben lassan lejárt a szemlélődések kora, még a nyomdában dolgoztam, reprodukciós fényképészként, közben kiadóknak dolgozhattam tipográfusként (Magvető, Ifjúsági, Tankönyvkiadó…), de valójában ekkor már voltak önálló kiállításaim is, és olykor eladták grafikáimat a Csontváry teremben.

A szemlélődések után, az útkeresések jöttek.

A festészetben igyekeztem immár megvalósulni. A hetvenes évek uralkodó trendje nálunk az Új Szenzibitás volt. Mivelhogy úgy találtam, hogy magamra nézve, az évtizedük – a tagadás művészetén kívül – semmi újat nem kínált, azon felül azt az érzékenységet sem találtam, amit meghirdettek, átgondolva ezeket, a szentendreiek példája összemérhetetlenül építkezőbb,emberibb volt, maradtam a hagyományoknál, és visszaléptem egy biztonságos talaj érdekében, de ezt pedig ott leltem, ahol Gauguinék PontAvenben abbahagyták, A folytatás persze már nem ugyanaz volt. Az ember körülnéz, keres, viszonyít, hol önbizalmat veszít, de aztán újból neki lendül és magáratalál. Találtam magamnak egy függőlegesen szálkás technikát, ami egyébiránt a gobelinekre emlékeztető, de a kép minden pontja egyszerre fejleszthető és az volt benne az érdekes, hogy meg kellett előre terveznem a képet, annak harmóniáit a fejemben, és csak azután foghattam a megvalósításhoz. Ez nem a „talált képek” világa, ez itt szóba sem jöhet! Megjelenésében ez egy optikai keverés a recehártyán, épp úgy, mint a pointilizmus. Számomra egy izgalmas felület, ami elsősorban a harmóniákért készült.

Azonban négy-öt év után, erősen modorossá vált a dolog. A harmóniák utáni vágyam a pasztell képek boldog korszakába vezetett. Itt fontossá vált a folt, a felbontott folt és az önálló vonal is. Úgy 2003 nyarán csináltam a Gorka Múzeumban életem egyik legsikeresebb kiállítását, „A bomlás virágai”-t. Csak a megnyitón úgy százötvenen voltak.
Életem következő szakmai fázisa a közösség alkotás volt. Talpra állítottam a Mizser Pál által már régebben megálmodott Verőcei Műhely Művészeti Egyesületet. Tagjai közt volt az igen segítőszándékú Hager Ritta textilművész, Mizser Pál, kitől mindent megtudhattam, hogy ki-kicsoda szakmailag, jó szemű volt, egyszer sem kaptam tőlük rossz tanácsot. A tagok között tudhattuk, a már sajnos elhunyt Nagy B. Istvánt, aki színbontásokban virtuózan otthon volt. Egyesületünk felduzzadt 40 főre, és a fönti harmonizációs arculat messze felhígult. A létszámunk viszont Genttől Marosvásárhelyig terjedt, így csak a képek találkoztak a kiállításon a művészek már kevésbé. Pénz híján végül, mi az alapítók a kiöregedés okára hivatkozva az egyesületet feloszlattuk és maradt a baráti kör. Volt közben egy kis hangulatos kiállítóhelyünk is, az Amaltheia Galéria, amely tizenhat év után a napokban szűnt meg.

Más program is volt az életemben, ez utóbbi időben, ez pedig a szép filozófiai fogalmának keresése, fogalmának újra fogalmazása: leginkább rehabilitása. Voltak e körüli előadásaim a váci Credo Házban. Szókratész szerint nemcsak jó, hanem szépcselekedek is vannak. Tehát, ha jól értem akkortájt az etika és az esztétika kézenfogva jártak. Diotíma nemcsak az ídeák világában maradt, hanem az erényekről is beszél, ami már itt nemcsak eszmefuttatás, hanem a valóság része! A szép, jó, igaz fogalmak kutakodásai közben a „lét” után, én első helyre tettem a”JÓ-t”. Nemcsak azért, mert a Teremtés Könyvében az áll:”és látá az Úr az úgy jó”, hanem a lét ugyan többlet a semmihez képest, de minőség is. Emberi kudarcaink közben is a lét csak „jó” lehet. A lét minden mozzanatában születés, kibontakozás, kiáradás, megvalósulás, továbbadás, szeretet. Így tehát a jó az első. a második eszmetárs az „IGAZ”.Fentebb említett emberi kudarcaink, elhajlásaink közt, világképünkben az „igaz” dönti el a „jó”valóságtartalmát. E világképben a harmadik fokozat a „SZÉP”. Úgy vélem a lét élvezhetőségének minősége a szépségben lakik az pedig a lelkünkben él! Természetellenesen vannak elixírek, elhajlások, betegségek, tévutak, de mindazok akik e rabságban vannak – ha ezt nem is érzik – minőség csökkenésben leledzenek. Aktuálissá vált számomra Szokratész, Plotínusz valamint a Szimbolisták útkeresése.

Időközben azt vettem észre, hogy festőként eltelt 28 év, több mint 36 önálló kiállítással.
Az út azonban kanyargós. Ez a verőcei melegház illékony, a felmerülő kérdések is tágabb teret igényelnek, valamint a környező világ változásai is begyorsultak.

Éltem egy olyan társadalmi rendben, amit szocializmusnak hívtak és nem az volt. Flóra Tristán, Rousseau, Owen, Proudhon rémálmukban sem gondolták miféle bolsevik szinjátékok következnek egy nemesebb óhaj után: más az amikor szociális érzékenység nyomán és más érzelmi okok szerint szétosztja az ember, egy közösség, egy emberközelibb társadalom reményében , ilyen – olyan lehetőségeit és értékeit. De egészen más ha mindezt mások teszik meg vele, tőle idegen hatalmi érdekek szerint. Az esélyegyenlőség sem keverendő össze egy szűkebb politikai réteg jól-rosszul megvalósult szelektált maradékával. Azt se feledjük, hogy egy hajdani demokráciában – ami talán még a legjobbnak látszik – tehát annak közepén, cserépszavazással tették lapátra Szókratészt. Komplexebb dolgok ezek mint aminek látszanak.

Most élek egy olyan társadalmi rendbe, amit kapitalizmusnak igyekeznek hívni, de semmiképpen sem az! 68 elmúltával Horkheimer, Marcusse, Adorno, Sartre elpukkant léggömbjei után, most nincs szükség a munkásra, (ami a kapitalizmusban a termelő erők egyik fontos eleme volt), most gépekkel, autómatákkal minden elvégezhető lehetne, de immár csak az „előre megtervezett fizetőképes kereslet” szükségeltetik. Sosem volt ekkora tervgazdaság, mint ami az E.U.-ban megvalósult. Bármennyire hihetetlen, megszűnőben a tőke hatalma!!! Bármi szinten is imitálják: helyette a számítógépes, virtuális, viszonylatok vannak, igen törékenyen. E birodalom már kibontakozóban van. Nincs már újabb bekebelezhető gyarmat a globalizált világban. Az alkotókedv öröme is átcsúszott egy manipulált, bugyuta birtoklásokba, irányított vásárlásokba történő életvitelbe. Helyette észrevétlenül szűkülő láthatatlan elit van, amit a mindenkori kormányok kiszolgálnak, nincs szükségük a feleslegessé vált tömegekre, így a kultúrájuk is csak játékszer a virtuális értéktárban. Ha visszatekintek az emberi nemre, történelmünkben – a kezdetektől mindvégig – a természetes kiválasztódás szűkebb létszámú, természetellenes egyedeinek, világhatalmi törekvései voltak meghatározóak, mondjuk az arisztotelészi iskolázottságú Nagy Sándoron át napjainkig. Tehát nem kósza kérdés, ugyan miért pont most hagynák ki, e lehetőséget e fantom rendszerben. Az Új Világrendben az elképzelés szerint nincsenek háborúk, csak rendfenntartók. Minden előre kiszámított és lefedett! A „túlélés” fogalmát kis érdekcsoportok a maguk köreiben temperálgatják. A világ színpadán megállapítható, e világ elitje mindig csak elit akar maradni, az e világ fiai pedig úgy oldják meg problémáikat, ahogy képességeikből telik, a többi csak színjáték…

Mármost, kinek festhet az ember manapság?

Úgy érzem, a látható, lelhető másik embernek. Ez az első lépés…
Az alkotásnak érzelmi, értelmi üzenetűnek kell, hogy legyen és szükséges, hogy újból fajsúllyal bírjon.
Az emberi környezetünk – tendenciája szerint- fogalomalkotó, így egyszerűsítő, így címkéző, mondhatnánk skatulyázó szándékú. Én, ha már muszáj, a „neoszimbolista” igen tág alkotóterű és szabadságú címkét választottam.

Hogy lesz e közönsége e programnak?

Meglátjuk!

Aki már ismeri a képeim egy részét, láthatta ez egy egzegéta vállalkozás. Evangéliumi, talán merészelem mondani, inkább tanítványi indítékokkal, amiben a festőiség élménytára nem másodlagos, igaz itt nálam még bő, kihasználatlan tere van az alkotói szabadságnak. A színekben mindig is otthon éreztem magam, így születtem, azonban a forma lehetőségével kevésbé éltem eddig. Az én történetemben mindig akadtak nyitott szemű, nyitott lelkű érdeklődők. Ez általam vállalt elképzelt neoszimbolizmus nem egyfajta piktogram játék, hanem inkább a színek szimbolikája, annak őszinte összhangzattana, lelkületem szerint.

Hogy ki lesz az a másik ember?

Egy beszélgetésünkkor, hajdanán, Mezei Ottó azt mondta: „ a képek követek”.

Tehát akit a kép megszólít!

Akkor kalandra fel! Talán még társak is szegődnek…

Verőce, 2013. május 18.